Dr. Tuza Zsolttal beszélgettünk nem csak matematikáról. Kíváncsi voltam, hogy a mindennapokban a kutatás mellett mi mindennel tölti az idejét egy, a világ legjobb kutatóinak 2%-ába tartozó professzor.
Mit gondoltál gyerekként? Mi leszel, ha nagy leszel?
Az általános iskola legelején még zeneszerző szerettem volna lenni. Négyéves koromban Apukám elkezdett tanítani furulyázni, majd elkövették azt a hibát, hogy mégis inkább hegedűre írattak be a zeneiskolába. Két évig gyűrtem a hegedűt, de nem szerettem gyakorolni. A szolfézs pedig – amit sokan nem szeretnek – engem nem zavart. Sőt a Kodály módszert csodálatosnak tartottam, – hogy az „ábécés hangok” helyett relatív hangközökkel foglalkozunk – szerintem ez közelebb visz a zene megértéséhez.
A zene tanulása mellett végül írtál zenét?
Tele volt a fejem dallamokkal és az volt az elképzelésem, hogy majd olyan zenéket fogok írni, amiben minden szólam gyönyörű. Aztán élőben hallhattam Beethoven Missa Solemnis-ét és attól kezdve nem hallottam a saját dallamaimat. Mondhatjuk, hogy Beethoven vagy nagy kárt tett ezzel a XX. és XXI. század zenéjének fejlődésében, vagy nem volt ezen a téren mégsem rám szükség. Gyanítom, hogy az utóbbi... :-)
És mi lett a furulyatanulás további sorsa?
Nyolcadik osztályban úgy nyertem meg egy budapesti népdalversenyt, hogy az éneklést furulyázással vezettem be. Ezzel szerintem beloptam magamat a zsűri szívébe. Aztán amikor hallottam Czidra Lászlót, Vivaldi furulyaversenyeit játszani, akkor derült ki számomra, hogy ezzel a hangszerrel milyen művészi fokon lehet muzsikálni. Később az ELTE egyetemi kórusában énekeltem, külföldi fesztiválokra mentünk, hanglemezeink jelentek meg és emellett reneszánsz műsorokat adtunk a Bakfark Bálint Lant Trió két tagjával – Szabó Istvánnal és Molnár Péterrel – és néha további zenészekkel. Az ELTE egyik akkori kollégiumi tanára, Gy. Szabó András előadóművész pedig verseket szavalt.
A zene akkor a mai napig végigkíséri az életedet. De mikor jött a gondolat, hogy matematikus szeretnél lenni?
Már 7. osztálytól kezdve jól szerepeltem a matematikaversenyeken, a Fazekas Gimnáziumba felvételi nélkül vettek fel, és később az ELTE-re is. Az érettségi nyarán aranyérmet szereztem a nemzetközi matematikai diákolimpián. Aztán szeptember végén volt egy verseny, amin az akkor frissen érettségizettek még elindulhattak, és azt előfelvételis sorkatonaként megnyertem.
És miért kutató? Miért nem matematikatanár?
Középiskolában a 4. évben eljött hozzánk két tanórát tartani Pósa Lajos, aki csodagyerekként 13 évesen már nemzetközi szintű jelentős tételt bizonyított. Ezeken az órákon mondott egy megoldatlan problémát, amiben nekem sikerült részeredményt elérnem, ez pedig annyira fellelkesített, hogy azt mondtam, én mostantól olyan problémák megoldására akarok rájönni, amire más nem. Az első publikálható kutatási eredményeimet az egyetem harmad- és negyedévében bizonyítottam be; sajátos történetek, hogy ezek miért csak jóval később jelentek meg.
Hogyan jött az életedbe az egykori Veszprémi Egyetem?
Friedler Ferenc hívott ide, aki abban az időben az egyetem rektora is volt. Úgy gondolta, hogy erősíteni kellene az egyetemen a matematikát, távlatilag a Műszaki Informatikai Kart és a létrehozandó doktori iskolát. Egy évig tudományos tanácsadó, majd egyetemi tanár lettem, és egészen 2023-ig tanítottam.
Szívesen tanítottál?
Igen. Annak ellenére is, hogy itt nem elsősorban a matematika iránt érdeklődnek a hallgatók. Érezték, hogy szeretem őket tanítani és örültek, hogy gondosan elmagyarázom a részleteket, a feladatmegoldások során pedig személyenként külön-külön is figyelek rájuk. Ennek köszönhetően nagyon kedvező véleményezéseket kaptam tőlük.
Ma is minden új dolgot követsz a matematika területén?
Mindent figyelni lehetetlen. De van több hasznos forrás. Járok még mindig konferenciákra és ott az előadások és személyes beszélgetések során értesülök az új dolgokról, amik közel állnak a saját területeimhez. Néhány fontos folyóirattól rendszeresen kapom az aktuálisan megjelent cikkek listáját.
Még mindig ugyanolyan tempóban dolgozol, mint régen?
Egyelőre a lelkesedés még megvan, és egy-két havonta új nemzetközi publikációm jelenik meg. Nagyon sok emberrel dolgoztam együtt az évtizedek során. Ha összeírnánk a társszerzőim listáját, azt gondolom, annak hossza messze átlagon felüli lenne.
A leghíresebb társszerződ Erdős Pál, akivel pontosan 11 közös cikked jelent meg. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Őt hol ismerted meg?
1981-ben, életem első konferenciáján Egerben felvetettem egy sejtést, amit egyébként az elmúlt 40 év alatt sem tudtak sem bebizonyítani, sem megcáfolni. Erdős Pál ott ült az első sorban és látszólag aludt, de amikor elmentem mellette azt mormolta maga elé, hogy „It is a nice problem” (ez egy szép probléma). Pali bácsinak szokása volt, hogy egyes nyitott problémáinak megoldását bizonyos összeggel jutalmazta. Egy ilyen feladatot nekem is sikerült megoldanom. Aztán a következő találkozásunkra szintén a 80-as években került sor. Odamentem hozzá, hogy van egy probléma, ami őt érdekelhetné és ehhez már van részeredményem. Ebből született az első közös cikkünk. Amikor Indiában egy nagy szimpóziumon plenáris előadó voltam, akkor a kolléga, aki felvezette az előadásomat, a bemutatásom végén azt mondta, hogy „de ami ennél is fontosabb, hogy 11 közös cikke van Erdős Pállal.”
Hogy veszel részt az Erdős Pál matematikai tehetséggondozó iskola életében?
Ez egy nagyszerű kezdeményezés, a szakmai fővédnök megtisztelő szerepe jutott nekem. Minden félévben három alkalommal kiváló középiskolai tanárok tartanak foglalkozásokat tehetséges diákoknak. A tananyagon túlmenő kérdésekkel is foglalkozunk a tanárokkal, kettőjükkel jelenleg is készül egy közös kutatás, miközben keressük a tehetségeket is az iskola segítségével. Több diák is ment már egyetemi tudományos pályára és immár jelentős kutatási eredményeket mondhatnak magukénak.
Mit csinálsz szabadidődben? Matematikával foglalkozol?
Nagyon szerencsés dolog, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Szívesen tanítottam, – éveken át zenetörténetet is – de jelenleg a szakmai munkámat a tudományos kutatás tölti ki. Szabadidőmben sok zenét hallgatok és pár éve megint járok egy kórusba, időnként hangszeren is közreműködök. Ezenkívül nagyon szeretem a képzőművészeti kiállításokat. Erre még Párizsban kaptam rá, amikor a francia kutatási kapcsolataim aktívak voltak.
Sokat jártál külföldre?
A SZTAKI-ban úgy hívtak, hogy a mi utazó nagykövetünk. Volt, hogy egy hónapot kint töltöttem Párizsban. Amerikában és Ausztriában is tanítottam rövid ideig, Dániába, Németországba és Olaszorszába számos szakmai utat tettem, amelyek során sok közös cikk született. Az utazások révén több kultúrát és nyelvet sikerült megismernem és egy kicsit magamévá tennem.
Nem akartál soha külföldöm maradni, letelepedni?
Gondoltam rá, és több konkrét lehetőségem is lett volna, de örülök, hogy itt maradtam.
Érdekes, hogy a családban a két gyerek inkább a művészi vénát örökölte Tőled.
A „kisfiam” az elevenségével felkeltette Bujtor István érdeklődését és szerepelhetett a Hamis a baba filmjében, mint gyerekfőszereplő. De azóta már több végzettsége van: színész, személyi edző, pszichológus. Igen sokoldalú, de most már a pszichológia tölti ki az idejét.
A lányom pedig kezdettől fogva filmrendező szeretett volna lenni. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen vágó és dokumentumfilm-rendező diplomát szerzett. Az egyetemi évek alatt megismert egy tragikus sorsú asszonyt és 2017-ben készített vele egy dokumentumfilmet, aminek a címe „Egy nő fogságban” és ezzel sok nemzetközi díjat nyert. A legjobb nemzetközi dokumentumfilm kategóriában Európai Filmdíjra és a Robert Redford által alapított Sundance filmfesztiválra is jelölték.
És Te is szerepeltél filmben?
Igen. Egy görög drámának a tévéfilm változatában. Ennek köszönhetően az IMDB adatbázisába is bekerült a nevem, valószínűleg nincs sokaknak 5-ös vagy annál kisebb kombinált Erdős–Bacon száma...
Még maradva egy kicsit a gyerekeknél. Engedték, hogy segítsél nekik a matematika tanulásban? Megnyugtathatunk minden szülőt, hogy Neked sem volt könnyebb velük?
Utólag azt mondhatom, hogy – mint sok más szülő is a saját gyerekei esetében – pocsék tanár voltam. Voltak dolgok, amiknél nem tudtam elképzelni, mitől olyan nehéz. De volt sikerélményem is egy ismerős gyerekével. Hetedikesként pótvizsgára kellett mennie és pár óra alatt sikerült neki úgy átadnom dolgokat, hogy megértett bizonyos összefüggéseket. Úgyhogy sikerült a vizsgája. Az egyetemen pedig többen megköszönték, hogy világosan magyarázok el mindent.
Szerinted mindenkinek meg lehet tanítani a matematikát jó megközelítéssel és jó módszerrel?
A teljes matematikát én sem tudom, távolról sem. De alapszinten meg lehet tanulni. Sok múlik azon, hogyan magyarázzák, de természetesen fogadókészség is kell hozzá. De ha valaki azt szeretné elérni, hogy kevesebbet kelljen használni az agytekervényeit, az nem egy jó irány.
Számodra miért szép a matematika?
Ha már van az embernek egy alaptudása és rendszerben látja az egészet, akkor csodálattal lehet tekinteni egy matematikai bizonyításra, hogy milyen esztétikus.
Mielőtt válaszolnál arra kérdésre, hogy érdemes lesz-e tanulni a matematikát a jövőben is az MI mellett, felolvasnám Neked az MI válaszát erre a kérdésre. „Szerintem érdemes, mert a matematika nemcsak a feladatok megoldásáról szól, hanem a logikus gondolkodásról, kreativitásról, probléma megoldásról. Fejleszti az agyadat és a képességeidet.”
Te mit gondolsz erről?
Hogy igaza van. Ami egyben azt az örömteli dolgot is jelenti, hogy sokan gondolják ugyanígy, hiszen az MI a fellelhető adatok alapján dolgozik. A kérdésre visszatérve, ha az emberek alapvető logikai lépéseket rosszul végeznek el a mindennapokban, akkor abból rossz döntések születnek. Sok hasznos ismeret mellett a matematika segíthet a logikai összefüggések felismerésében is.
Mindig olyan szerényen nyilatkozol magadról, pedig a világ kutatóinak top 2%-ában tartanak számon. Magyarországon mennyire ismerik el a munkádat?
Amikor az akadémia székházában átvettem a „tudomány doktora” oklevelet, az ünnepségen a felavatottak közül még a kandidátusok legtöbbje is idősebb volt nálam. A Pannon Egyetemen is nagyon megbecsülik a munkámat és tulajdonképpen az egyetemnek köszönhetem azt is, hogy a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje lehetek. Igazán jól érzem itt magam.
De van egy vicces történet is, ha már a díjaknál tartunk: Az első munkahelyemen egy bizonyos időtől kezdve minden évben három személy kaphatott kutatói díjat. Mivel mindig benne voltam a három legaktívabban publikáló kutató között, így néhány év után igazságosan hoztak egy szabályt, amit maguk között elneveztek Lex Tuzának. Ennek köszönhetően 2 évente legfeljebb egyszer, 5 évente pedig legfeljebb kétszer kaphatja meg a díjat ugyanaz a személy. Ez teljesen rendben van. Más kérdés, hogy ha a korábbi eredményekre ránéztek volna a díj alapítása előtt, abból előre láthatták volna, hogy „gond” lesz velem. :-)
Meddig kutatsz még?
A kutatást végtelenül sokáig lehet csinálni. Tracy Chapman egyik dalának szövegét szabadon átírva azt szoktam mondani, „a kutatómunkának sosincs vége”. Egyrészt ez nem egy nyolcórás munkakör, a nap bármely szakában tudja foglalkoztatni az embert, talán olykor még álmában is. Ha valamit megcsinálunk, akkor jön egy újabb kérdés. A tudomány nem hagyja békén a kutatókat, én pedig egy elhivatott kutató vagyok. Amíg megértem a kérdéseket, addig fogok is rajtuk gondolkodni.
Az interjút készítette: Hatás Andrea